viszlát /part 1/
szőke, kékszemű fiú , 15 éves, és végtelenül aljas. Én mégis engedem hogy fogja a kezemet. hogy miért? Az évek alatt megtanultam tűrni a fájdalmat, még ha oly erősen mardossa is a szívem. hallom hogy beszél hozzám, de nem figyelek rá, leplezem arcomról az undort, amit iránta érzek. a földet bámulom , már rég nem bírok a szemébe nézni. míg másokat megbabonáz, én átlátok a tekintetén, látom benne gonoszt, ami elhomályosítja átható kék szemeit.
Így ballagunk végig az utcán,körülöttünk gyászos csend, sötét némaság. már megszoktam ezt az érzést,mióta sasuke elment, elfordultam az emberektől. Szerettem , de itt hagyott engem. egyedül vagyok. de én tehetek róla,mert semmit sem csináltam. mondta hogy elmegy,én meg csak kétségbeesetten álltam ott, szavak nélkül, elesetten. és ő nem vette észre…nem vette észre a könnyeket a szememben. csak a mosolyomat látta. nem tudta, nem gondolhatta, hogy milyen nagyon szeretem. várt egy kicsit, de mivel semmit sem mondtam,megfordult,és elment. viszlát. mondta halkan, alig hallhatóan, de én azóta is csak arra az egy, jelentéktelen szóra tudok gondolni. még csak el sem köszöntem,csak néztem el a végtelenbe, néztem ahogy távolodik.
Szerettem, szeretem. a legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani,mert mikor ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad. amíg a fejedben vannak határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelennek gondolod őket. Ezek a dolgok túl közel vannak lelked azon részéhez, ahová legféltettebb titkaid vannak eltemetve.
Ezért hagyom még mindig hogy a szőke szorítsa a kezem. akármennyire próbáltam elfelejteni sasukét, rájöttem, hogy sosem tudnám megtenni, ezért inkább lehunyom a szemem,és elalszom a könnyeimmel…
